Én játszom, te játszol, játszunk együtt?
A szituáció nem különleges, teljesen egyszerű, naponta előforduló: Adott két gyerek, nevezetesen az enyémek, fiúk, 5 és 2 évesek. Amikor a Nagy nincs oviban, együtt töltik a délelőttöt is, nem csak a délutánt és az estét. Logikus, hogy együtt szeretnének játszani, gondolja a laikus, és én is.
Ám vannak némi nehezítő tényezők, nevezetesen:
1. Nem olyan biztos, hogy a Nagy szeretne az öccsével játszani. Teljesen érthető, ha néha így érez, hiszen a Kicsi folyton szétszedi a nagy munkával összeépített legó-űrhajót, összegyűri a könyveit, hangosan dumál mesenézés közben, és még sorolhatnám a felségsértő viselkedéseket.
2. Nem olyan biztos az sem, hogy a Kicsi épp a tesóval óhajt lenni. Érthető, hiszen a Nagy erősebb, elveszi tőle, amit akar, néha túl bonyolultak a játékai, nem akar alkalmazkodni hozzá, és túl gyorsan, túl sokat, túl furfangosan beszél, ami neki kissé még sok.
3. Ha épp szinkronban van a kedvük, és úgy döntenek, együtt keresnek valami játék-alkalmatosságot, nem is olyan biztos, hogy dűlőre tudnak jutni, hogy mi is légyen ez. Néha teljesen mást akarnak, vagy ha ugyanazt, de teljesen máshogy, vagy máshol, vagy…
4. Mondjuk megegyeznek, hol együttműködve, hol kompromisszumot kötve, hol ki az erősebb- okosabb- gyorsabb alapon, akkor meg ott tornyosul a türelem, a kitartás, az erő kérdése, azaz hogy meddig képesek egy szinten mozogni, akarnak-e irányítani (igen, akarnak), tudnak-e alkalmazkodni a másikhoz (nem, nem tudnak), meddig közösen a szándékok, mennyire eltérőek az elképzelések.
5. Nem beszélve olyan tényezőkről, hogy fáradtak, vagy éhesek, vagy szomjasak, így nyűgösek lesznek, vagy unatkozni kezdenek, vagy teljesen mást akarnak játszani hirtelen.
De! Hogy írjak pozitívumokat is, mert szerencsére sok ilyen is van: amikor a csillagok együttállása kedvező, porontyaim is úgy döntenek, áldott jó angyalkák módjára együtt merülnek el valamilyen tevékenységben. Ilyenkor a Nagy képes okos tanító módjára, türelemmel magyarázni öccsének, aki engedelmesen figyel rá, azt teszi, amit mond, odaviszi a zöld legót, elrakja a piros könyvet, együtt takarítanak vizes rongyokkal, megegyezve, kinek melyik ajtó tisztára törlése a feladata stb.
Ilyenkor boldogan legeltetem szememet rajtuk, amolyan büszke anya módjára, elégedett vagyok az élettel, a nevelési szokásaimmal, és velük is persze. De az maga a pokol tud lenni, amikor a Nagy bedurvul, megelégeli a türelmes tanító és magyarázó szerepét, beveti cseppet sem kicsi testi erejét, vagy fülsiketítő módon leüvölti szegény Kicsi fejét. Persze a Kicsi se rest, mint akit nyúznak, úgy tud üvölteni, világgá kiabálva fájdalmát, hogy a Nagy bántotta őt.
Mindez a hullámvölgy perceken belül megismétlődhet, akár többször is természetesen.
Mindenesetre megfigyeltem, hogy vannak olyan pillanataik, amikor igénylik a másikkal való játékot, ilyenkor könnyebben megy a játékokon való osztozkodás is. Amikor meg magányra vágynak, visszahúzódnak kicsit, maguk játszanak, ilyenkor vétek megzavarni őket, vagy ne adj Isten ugyanarra a játékra pályázni.
Gyakorlatilag pont olyan ez, mint amikor a felnőttek együtt tevékenykednek; csak a felnőttek képesek (jó esetben!) kezelni a felmerülő érzéseiket, a gyerekek meg durr bele, ami a szívükön, az a szájukon…